A csillagászatban eddig viszonylag egyszerű dolgunk volt: a saját bolygórendszerünk mintájára élesen elválasztottuk egymástól a csillagokat, a körülöttük keringő bolygókat és a bolygók kísérőiként szolgáló holdakat. Az utóbbi években ugyan már több mint hatezer exobolygót fedeztünk fel, az exoholdak kimutatása eddig szinte képtelen vállalkozásnak bizonyult. Bár néhány hónapja az ESO Nagyon Nagy Teleszkópjának (VLT) interferométerével már találtak halvány utalásokat egy lehetséges holdra a HD206893 rendszerben, az akkori adatok nem szolgáltattak elegendő bizonyítékot a biztos felfedezéshez. Most azonban a Nature folyóiratban megjelent új tanulmány kutatói a VLT CRIRES+ nevű műszerével, a radiális sebesség módszerét alkalmazva olyan apró változásokat mértek a barna törpe radiális sebességében, amelyek erősen egy körülötte keringő objektum jelenlétére utalnak.

Egy „szuperfurcsa” rendszer, ahol elmosódnak a határok

A chilei Universidad Diego Portales kutatója, Kevin Hoy, a tanulmány vezető szerzője hónapokon át elemezte a rendszert, amelyet nem habozott „szuperfurcsának” nevezni a mi Naprendszerünkhöz képest. A fiatal rendszer központi égiteste a CD-35 2722 jelű csillag, amelynek a tömege a Napénak mintegy a fele. Ennek a csillagnak a vonzáskörzetében kering egy barna törpe,

Az igazi csavar azonban az, hogy a most felfedezett, legalább Jupiter-tömegű objektum nem a csillag, hanem közvetlenül a barna törpe körül kering. „Ez a rendszer meglehetősen nehezen definiálható a Naprendszeren alapuló kifejezésekkel, mint amilyen a »bolygó« vagy a »hold«” – magyarázta Hoy. Az újonnan talált égitest – amelyet a kutatók exoszatellitának neveznek – legalább olyan tömegű, mint a Jupiter, míg a barna törpe, amit körbejár, a Jupiter tömegének harmincszorosát is meghaladja. Mivel az objektum bolygó tömegű, ugyanakkor nem egy csillag, hanem egy barna törpe körül kering, a kutatók szándékosan az „exoszatellita” kifejezést használják, mert a hagyományos „bolygó” és „hold” kategóriák ebben az esetben nem írják le pontosan a rendszer felépítését.

Alice Zurlo, a kutatásban szintén részt vevő asztrofizikus rámutatott, hogy a helyzetet a hagyományos kategóriák korlátai nehezítik: „A Naprendszerben éles határvonal húzódik a bolygók és a Nap között, így a holdak definiálása pofonegyszerű. A CD-35 2722 rendszerben azonban elmosódnak a határok a csillagok, bolygók és holdak között, ami rendkívül bonyolulttá teszi a jelenség leírását”.

Új korszak nyílhat a csillagászatban

A mostani áttörés messze túlmutat egyetlen furcsa égitest megtalálásán. A Naprendszeren kívüli holdak – vagy tágabb értelemben exoszatelliták – tanulmányozása alapvető fontosságú annak megértéséhez, hogy milyen sokféle módon alakulhatnak ki és fejlődhetnek a különböző bolygórendszerek a galaxisban.

Elég csak a közelmúltban azonosított Beta Pictoris d esetére gondolni. Abban a rendszerben a csillagászoknak szintén sikerült felfedezniük egy elképesztően halvány, a korábbi adathalmazokban tíz éven át rejtőzködő gázóriást, amelynek megléte végül tökéletes magyarázatot adott a csillagot körülvevő törmelékkorong sajátos szerkezetére. Ahogy a Beta Pictoris d felfedezése megmutatta, hogy a bolygórendszerekben még a legfejlettebb műszerek elől is el tudnak bújni jelentős tömegű bolygók, úgy a CD-35 2722 feltételezett exoszatellitája arra világít rá, hogy az égitestek közötti hierarchia sem mindig felel meg a tankönyvi sablonoknak.

A tudósok ráadásul már most a jövőt tervezik: az Európai Déli Obszervatórium épülő Rendkívül Nagy Teleszkópja (ELT), a maga 39 méteres főtükrével és csúcskategóriás műszereivel olyan soha nem látott érzékenységet biztosít majd, amellyel a jövőben akár a Föld méretéhez közelebb álló exoholdjelöltek is kimutathatók lehetnek. Ez a technológiai ugrás pedig elkerülhetetlenné teszi, hogy a csillagászok a jövőben teljesen átértékeljék, miként is kategorizálják a távoli világok égitesteit.

(Borítókép: A CD-35 2722 rendszer művészi ábrázolása egy holdszerű objektummal. Fotó: ESO/M. Kornmesser)